2013. december 11., szerda

Hatodik rész - 1-1 az állás.

Le voltam döbbenve. Loki arcán láttam a teljes kétségbeesést, megrökönyödést, s ökölbe szorította a kezeit.

-          Biztos ti terveltétek ki az egészet! – kiáltott a testvérére. Ő csendben forgatta a szemeit és a földet pásztázta
.
-          Le kellett zárnunk a harcot, Loki. És az sem tűnt egészen nemes cselekedetnek, hogy a lányt el akartad rabolni.

-          Így legalább azt is hősiesen megakadályoztad,ugye ?! – rivallt rá Loki. Addig erősen kapaszkodott a karomba, majd elengedte,hogy már immáron Thor felé fordulhasson és ráfröcsöghesse a dühét. Úgy éreztem, hogy jobb,ha ebből kimaradok, így is egypár nem túl kellemes párbeszédet volt szerencsém végighallgatni kettőjük között Meg hát a feladatom is elrendeződött, a kapu bezárult. Loki maradt, de a seregből legalább több katona így nem jött át. Thor még mindig a kezemet fogta, de szerintem már csak megszokásból.

-          Nem tudom, hogy mi volt vele a terved, de azon a kapun se ki, se be többé egyetlen lény sem kelhet át.
-          Na pont ez az ! Sosem érted meg a terveim.

Eközben Thor kezét is lassan elengedtem. Még nem tudtam,hogy hogy kellene visszatérnem Niflheimbe. A város szélén álltunk, egy auto sem járt arra, hogy kivethettem volna magamat elé.  Talán más lény számára meglepő sőt egyenesen őrült dolognak tűnhetett, de én tényleg gyorsan le tudtam magamban zárni a küldetést, hogy tervezhessem a visszatérésemet. Ahogy az emberek, úgy az istenségek sem érdekeltek. 

Felküldtek ide valamiért, aztán mégsem kellett a fejükkel beszélnem, elég volt lefoglalnom őket, hogy aztán mások be tudják eközben zárni a kaput. Thanosra meg majd külön figyelmet fogunk fordítani és Lokira is…attól függ, hogy mit intéznek el otthon családi körben. Már megtettem pár métert előre, amikor Loki hangját hallottam a hátam mögött.

-          Állj csak meg! – trappolt nagy erővel utánam. Hiába szaporáztam meg a lépteim, ő jóval magasabb volt tőlem, hosszú lábaival hamar beért, majd újra a karomra fonódtak az ujjai.- Azért ilyen könnyen nem szabadulhatsz meg tőlem.

-          Loki! Engedd el a lányt! – erre a nevén szólított,  még jobban, még erősebben fogta a karom. Kezdtem már lassan megszokni,hogy valaki épp belém csimpaszkodik, kimutatja ragaszkodását felém.
-          Már bezárult a kapu,véget ért a harc. Nem te mondtad? Akkor miért ne beszélgethetnék el a lány fejével? Neked ott van a drágalátos midgardi nőcskéd, mégis olyan kitüntetett figyelemben részesítesz egy vadidegen lányt.

-          Mióta a Stark torony tetején találtalak titeket – sok lesz már a té betű -  azóta ponthogy tőled kap ilyen „kitüntetett figyelmet” – macska körmözött a levegőbe Thor az ujjaival. – Áruld már el nekem, hogy miért? Thanoshoz is őt invitáltad el és nem engem!

-          Majd meglátod csak jussunk vissza a városba.

-          Én nem megyek veled sehova. – próbáltam kiszabadulni a szorításából.

-          Most mondd el nekem, addig sehova sem megyünk! – jelentette ki Thor is.

-          Nincs nálam a pálcám, úgy nem tudom megmutatni! – préselte ki a szavakat Loki mérgesen. Észrevettem  már, hogy mennyire bele kerültem a veszekedésük közepébe, bár gyanítottam, hogy amúgy is elég gyakran egymásnak esett ez a két istenfiú. S én egy újabb ok lehettem arra, hogy összevesszenek egymással. Thor jelen pillanatban csak meresztette a szemeit hitetlenkedve Lokira, s a fejét csóválta.

-          Valami újabb trükkben mesterkedsz gondolom. Mondd el a pálca nélkül, addig nem megy veled a lány.
-          Én csak haza akarok menni.. – morogtam az orrom alatt, mire Thor jótékonyan végigsimított a karomon.
-          Nyugodj meg, nem sokára hazamehetsz. A szüleid már biztosan aggódhatnak érted.. – sóhajtotta. – Látod, ez is miattad van Loki! Miért kell elrabolni egy ártatlan lányt? Ő nem tehet semmiről. Nem ártott neked.. nem is szuperhős..

-          Csak Hél egyik küldötte Niflheimből! – borult ki Loki. Szavaira mindketten lefagytunk. Én azért, mert így a gyanúm beigazolódott és a fekete hajú tényleg rájött, hogy ki is vagyok én, Thor pedig azért, mert..
-          Te egy halott vagy? – vette le gyorsan a kezét rólam és hátrált egy lépést is tőlem. Morcos, fáradt arcot vágtam. Mint amikor megérkezik hozzánk egy lélek és azt hiszi, hogy a Valhallába került és várja a sülthúsokkal, édes süteményekkel megpakolt asztalt. Szinte már kinézi belőlem, hogy egy ezüst tálcán szervírozom neki a kancsó bort.  Aztán amikor elmesélem neki, hogy mégis hol kötött ki, akkor lehervad az arcáról az öntelt mosoly. Nemhiába.. sokféle lélek megfordul felénk.

-          Én egy lélek vagyok, a kapu egyik örzője. – Thor arcáról nem tudtam hirtelen leolvasni, hogy melyiken döbbent le jobban : azon,hogy egy léleknek vallottam magam vagy azon, hogy Niflheimben van egy kapu. – Biztos mesélt nektek Odin erről is. – tettem még hozzá, hátha az beindítja a berozsdált fogaskerekeket.
-          Igen.. mesélt egy nagy kapuról, ahol áramlik be a sok lélek.. azok akik öregek, betegek.. akik gonoszak és nem kerülhetnek a Valhallába. – jutott el lassan a felismeréshez és máris Lokira pillantott. Ő erre értetlenkedve szét tárta kissé a kezeit, „most miért rám nézel” fejszerkezettel”.

-          Nem érte jöttem. - emeltem meg a szemöldökeim, csakhogy tisztázzam előttük is a dolgot. Aztán  már belenyugodtam, hogy muszáj leszek még pár percet szánni erre a beszélgetésre, mielőtt távozok. S erre eszembe jutott az is, hogy  lent ennyit senkivel sem beszélgettem, főleg magamról nem. Nem találkoztam még eddig olyan lényekkel, akiknek be kellett hogy mutassam Niflheimet, akik ennyire érdeklődtek volna utánam.. és ez most meglepően jólesett. Végülis, miről is beszéltünk Adrral? Lent senki sem tudja díjazni a tréfáim, senkivel sem tudom megvitatni, hogy miket látok a világokban. Most pedig itt volt előttem az alkalom, ki kellett volna hogy használjam. Erre sietek vissza? Pár percet még igazán tudok erre szánni!

-          Akkor miért érkeztél közénk? – tudakolta Thor.

-          Nagyon sok lélek tódult befelé a kapun, Úrnőm azt a döntést hozta, hogy valakit felküld, hogy csillapítsa a kedélyeket.

-          Hát Te nagyon jól lecsillapítottad. – dícsért meg érte Loki.. bár végülis ezt nem dícséretnek szánta, ahogy az arcát elnéztem, de azért elmosolyodtam.

-          Csak el akartam beszélgetni veletek, hogy tudjatok arról, hogy lent mi történik. Hallottunk a stuttgarti kis merényletedről is, de inkább az jött volna össze, mint ez a nagy pusztítás.

-          Mi az, hogy inkább az jött volna össze..? – akadt ki Thor. Olyan ijesztő hangon förmedt rám, amire sokan nyuszivá válnának máris és össze húznák magukat. Loki persze nem volt ilyen legény, de én sem. Mert nem voltam legény. Loki csendben nevetni kezdett. Tekintete cikázott köztem és a bátyja között. Láthatóan nagyon élvezte a hatást, amit kiváltottak szavaim Thornál.  - Loki az uralma alá akarta hajtani a Földet. – kezdett már egy ujjal mutogatni a másikra. – Elkezdte ott, majd folytatta volna itt, hogyha nem vágunk közbe.

-          Ott nem ölt meg annyi embert,mint itt. – mutattam rá.

-          Oh, de jó. – csapta össze a tenyereit Thor ( kezdem megszokni, hogy minden té betűs szó után az ő neve jön.. ) majd kényszeredetten elvigyorodott. Látszott, hogy fájnak neki a szavaim. Azt hihette, hogyha elkezdünk beszélgetni, akkor biztosítom majd őt arról, hogy egy ügyért harcolunk. Csakhogy én nem voltam harcos és.. – Ott több mint 80 emberi életet oltott ki. Nyolcvanat. Ugyanúgy fontosak, mint ennek a városnak a lakói! – kezdte volna el bizonygatni, én meg próbáltam megértő arccal hallgatni őt, de ezt még gyakorolnom kellett. Majd Thor oldalra pillantott, hogy lássa az öccse reakcióit is. De Loki még mindig magabiztosan várakozott és mosolygott.

-          Te persze erre nem mondasz semmit. – és Loki tényleg nagyon úgy tűnt, hogy nem akar hozzáfűzni semmit, ezért én böktem ki. :

-          Niflheimben nem számít, hogy ki vagy, honnan jöttél. Csak az számít, hogy mit tettél, hogy harcoltál, mennyi idősen haltál meg.. Nekünk csak az számít, hogy ne legyen túl sok a halott, a többi pedig az ő döntésük hogyan élnek. – Thor értetlenkedve meredt még mindig rám, amikor Loki végre megszólalt.

-          Talán már most megértetted bátyám, ők semelyikünk oldalán nem állnak.






2013. december 2., hétfő

Ötödik rész - Akarsz -e repülni..?

Erre szerintem se Thor, sem én nem számítottunk. Vagyis én inkább nem és reménykedtem abban,hogy Thor képes lesz harmadszorra is megmenteni. Túlságosan felpörögtek a dolgok a számomra. Volt egy tervem és bár pont ezzel a két alakkal kellett volna elbeszélgetnem,de úgy tűnt,hogy nem lehet. Előbb oltják ki az életem.
-          Talán megbeszélhetnénk ezt az egészet. – ajánlottam fel hirtelen. Kicsit nehézkesen beszéltem,mert Őistensége elég erősen nyomta a torkomhoz a pálcáját. Reméltem, nem ott helyben akar eltenni láb alól.
-          Loki, figyelj rám. Add át a lányt.. ő nem tehet semmiről.. – próbálta megpuhítani Thor is,miközben kezeit le-fel emelgette maga előtt. – Ez csak kettőnkre tartozik.
De a zöld palástos nagyon úgy tűnt,hogy hajthatatlan. Nem tudom pontosan,hogy mit sejtett velem kapcsolatban,hogy tudta –e hogy honnan érkeztem. Mert Thor nem vett észre az egészből semmit, emberi lénynek, lánynak tartott, ezért hajlamos voltam azt gondolni,hogy Loki is így van ezzel.
-          Még egy élet már oly mindegy Thor.
-          Na.. – szisszentem fel a szorításában. Erre még inkább a torkomba vájta a végzet villámló botját.
-          Add őt nekem és a többieket sértetlenül hagyom.
-          Inkább engedd el őt és gyere velem haza testvér.
-          Nem vagyok a testvéred! Hányszor mondjam még el! – Loki keze megremegett mérgében. Arra számítottam,hogy most fogja elnyiszálni a nyakam, aztán mégis inkább enyhült a szorítása. S jókor kezdtem el észrevenni,hogy az ágyéka is nekem nyomódott hátulról.
-          Nem számít,hogy mi történt a múltban, én akkor sem tudok másképp tekinteni rád. – mégis hogy másképp kellene ? cikázott át az agyamon… Thor arca most nagyon szomorúba váltott. Végre nem olyan mérgesen beszélt, hanem keserűen, megbántva, roppant szomorúan. elhagyatva…
-          Nem fogom ezt veled mégegyszer átbeszélni…- ingatta a fejét Loki. – S ha most megbocsájtasz… -  majd váratlanul az épület oldalán találtam magamat. Szempillantásnyi idő alatt történt az egész és máris zuhanórepülésbe kezdtünk a sötét hajúval az oldalamon. Végülis én voltam a hülye,hogy a legmagasabb épület,legfelső szintjére masíroztam. Gyorsan becsuktam a szemeim, a szél a hajamba kapott és kiabálni lett volna kedvem, ordítani, hogy még nem valósítottam meg azt,amit szerettem volna, amiért ide érkeztem. Bár egy jó pont azért volt ebben az egészben,hogy Loki mellettem volt, azaz Isten, aki ezt az egész felfordulást itt generálta. Még azért kapaszkodtam erősen belé, hogy biztosan tudjam, hogy ő az, és nem az egyik másolata.
Skrull mocinkkal épp a hatalmas, tátongó lyuk felé tartottunk. Nem értettem, én ezt komolyan nem értettem. Mindegyik katona onnan igyekezett kifelé, hatalmas szörny gépezetek csusszantak ki rajta, hogy elnyeljék, lerombolják a várost, mi meg épp befelé igyekeztünk. De legalább már nem zuhantunk. Végülis nézzük mindennek a jó oldalát. Még nem akart megölni a koronaherceg. Melleimet jobban nekinyomtam hátulról,hogy érezze a közelségem. Két karommal meg átfontam a derekát. Szemeimet még mindig erősen összepréseltem, szívem vadul zakatolt. Rájöttem, hogy félek a magasban. Már egyre közelebb értünk a sötét lyukhoz, mikoron oldalról egy váratlan csattanás tarolt le bennünket. Nagy erőkkel soroltunk balra, miközben nem győztem meglepődni, hogy már a szőke isten karjaiban vagyok és repülünk a végtelen felé.
Na jó, nem. Csak a városon kívülre vettük az irányt, én meg már a Thor nevezetű mellkasát ölelgethettem. Szemeimet ellepték a könnyek és még remegtem egész testemben, amikor földet értünk. A város határán pakolt le, a susnyás mellett.
-          Újra megmentetted az életem. Igaz első két alkalommal még nem voltam életveszélyben.. – mosolyogtam Thorra.
-          Az öcsém nagyon kiszámíthatatlan, nem tudni, hogy mikor lopakodik a hátad mögé és böki az oldaladba a Thőrt. – még a mondata első fele be is jött, de a második.. ?! Két karommal átfontam a testem, kellett egy kis idő, hogy lenyugodjak. – Ne haragudj, nem számítottam rá, hogy ennyire félsz a magasban. – suttogta.
-          Ez még új dolog volt a számomra is. – sóhajtottam s a kezeimbe temettem az arcom. Nem tudtam,hogy mitévő legyek. Végre találkoztam mindkettőjükkel, de mégsem tudtam beszélni a fejükkel és épp a rossz ember álldogált mellettem. Vagyis pont hogy a jó ember, aki nem akart csatázni. Loki meg ki tudja, hogy merre oldalazott el. – Őt kellett volna elkapnod. – jegyeztem meg és lassan Thorra emeltem a szemem. Meglepődve nézett rám majd megvonta a vállait.
-          Még nincs vége a filmnek. – és felnevetett. Vele együtt nevettem volna én is, de akkor a távolból egy hang szólt hozzám. Nem mondom, hogy mennyei, de végülis ha azt veszem egy Isten hangját hallottam újra.
-          Szemtelen perszóna. – dobta felém a sisakját Loki, mikor hallótávolságba ért. Nagy erőkkel robogott felénk, immáron a motorja nélkül, elég durcás arccal. Haja csapzott volt, pár kisebb seb éktelenkedett rajta, köpenye is poros, tépázott. ( nem tapétázott ! ) De értem jött…
-          Végre itt vagy… már azt hittem komoly bajod esett. – siettem felé tárt karokkal. Néha még kicsit imbolyogtam a hirtelen felemelkedés,majd aláhullás után, de örültem a látványnak, így még ez sem tántorított el.
-          Mi? –  hitetlenkedett Thor. Loki is kissé zavarodottan nézett le rám, majd megragadta a karom. – Vedd le a kezed róla. – szólalt meg ismét a szőke, parancsoló hangon,hogy a szemeim elkerekedtek.
-          Visszaviszem Thanoshoz, aztán bezárhatjátok az átjárót. – intett a kezével Loki.
-          De miért ilyen fontos ez a lány, Loki? Itt van a tesseract, neked meg felelned kell a bűneidért,amiket itt a Földön műveltél, de erről majd Apám dönt.
-          Na, hirtelen már csak a TE apád? – hőkölt hátra Loki.- Szépen állunk.
-          Csak miattad állunk így. – sóhajtott egyet Thor, majd újra megállapodtak a szemei rajtam. És megragadta a másik kezem. – Miért akarod elvinni a lányt? – érdeklődött megint.
-          Tényleg, miért akarsz elvinni? – pislogtam fel Lokira én is.
-          Gondoltam meg akarod ismerni Thanost.
-          Ha már így áll a helyzet, én is meg akarom ismerni Thanost. – toppantott egyet Thor is és felvont szemöldökkel lesett Lokira.
-          Csak a lányt viszem. – hunyta le a szemeit Loki,mint akinek már nagyon elege van abból,hogy ennyiszer ellent mondanak neki és értetlenkednek, követelőznek is.
-          Vidd helyettem Thort. Ő jobban szeret repülni és világot látni. – ajánlottam fel máris. Na, ne is mondjam.. úgy nézett rám Loki, mint egy hülyére és még fel-felnevetett.
-          A lány fél a repüléstől. – közölte Thor és megszorongatta a kezem.
-          A lány rosszul van utána. – bólintottam én is rá. Loki meg nem úgy tűnt, mint akinek megenyhült volna a szíve… csak idegesebb lett. – És amúgy is mivel mennénk? A repülő motorod már tönkrevágtad, nem?
-          Thor hibája az is. – morogta testvérére nézve. – De keresünk egy másikat, megoldjuk, hidd el.. – nézett mélyen a szemeimbe, mire én is elkezdtem furcsállni az utazásunkat Lokival. Eddig csak annak örültem,hogy elérhető közelségben van,látom,hogy mit csinál és úgy éreztem,hogy nekem erre meg is van az okom. De amikor már ő is magával akart vinni…?! közben már annyiszor balra-jobbra cibáltak, aztán fel és le, hogy teljesen kiment a fejemből az,hogy valamikor el kellene nekik azt mondanom,hogy miért is vagyok itt. De legalább nem tévesztettem őket szem elől. Aztán ott volt Thor, aki eddig már háromszor mentette  meg az életem, de annyira erőltette,hogy Loki visszamenjen vele Asgardba és feleljen a bűneiért. Hogyha már ilyen nyíltan ezt a testvére tudtára adja, akkor honnan veszi, hogy majd Loki olyan lazán ebbe bele is megy. Mikor ott van ez a Thanos… aztán rájöttem, hogy Thanoshoz vezethet ez a szál, ő küldi a sereget. Most hogy Loki velem van elfoglalva, ki tudja mit csinálhatnak a városban.
-          Talán vissza kellene mennünk. – szorítottam meg Thor kezét. De ő olyan nyugalommal nézett le rám,hogy…

-          Nyugodj meg, minden el van rendezve. Bezártuk a kaput.

2013. december 1., vasárnap

Negyedik fejezet - Becserkészve

Thor igazán mérgesnek tűnt. Bár eddig még másmilyennek nem láttam őt. Lent is mérgesen rámrivallt és odébb taszigált és most is olyan dühödt arccal nézett rám,mintha én kezdtem volna lerombolni a várost.
-          Ezt igazán abbahagyhatnád… - sóhajtottam, s próbáltam lassan lábra állni. Már Lokival szemben állt, szemöldökét összevonva, engem védelmezően eltakart Loki szemei elől. Annyira örülök,hogy vannak még ilyen önfeláldozó szuperhősök. Ja bocs, Thor egy isten volt.
-          Nem megmondtam,h menj haza ?! – akadt ki és megmarkolta a pörölyt a kezében.
-          Tudom, de… - kezdtünk bele mindketten Lokival, majd olyan gyorsan abba is hagytuk és nagyon lassan Thor háta mögé pillantott, s én is óvatosan kikandikáltam onnan. Fel kellene már állni…
Thor lassan lehunyta a szemeit, vett egy mély levegőt, majd azért tett pár lépést oldalra el,hogy mi is megcsodálhassuk egymást.
-          Ez most kivételesen nem neked szólt, öcsém.  – mondta Lokinak, mire ő felvonta érdeklődően egyik szemöldökét.
-          Ti ismeritek egymást?
-          Már megmentett egyszer. – jegyeztem meg az orrom alatt cinikusan, mire kissé az ifjabb herceg arca felderülni látszott. Thor is morgott valamit az orra alatt – szerintem valami halk imát vagy inkább átkot, hogy becses személyem mellett lehet – majd jobb híján felsegített a földről. Egyik kezemmel még az izmos karjába kapaszkodtam, de a másikkal már poroltam is le a ruhámat. Hátha megmenthetem még a helyzetet. Azért mégsem kellene szakadtan és piszkosan a nép elé állni.
-          Rólad meg azért többet hittem. Ott van kint jópár felfegyverzett ellenfél és erre te egy kis halandó lányt bántasz? – fordult már végre Loki felé is a szőke. Loki először úgy tűnt valami frappáns visszavágásra készül, aztán mégsem tette.
-          Le kellene már zárnunk ezt a dolgot, jó hogy itt vagy bátyám.. – s egy negédes mosoly jelent meg az arcán.
Halandó testben voltam és Thor már nem velem foglalkozott. Lekötötte a figyelmét Loki vigyora, az a magabiztosság és főleg kitartás ami belőle áradt. Eltalálják, letaszítják, ordítanak vele… tényleg semmit sem ér. Mert összeszedi magát, feláll a földről és újra nekifut. Thor bezzeg minden dühe ellenére, a legszívesebben a keblére ölelte volna a testvérét. Csak ez a pusztítás dühítette nagyon, nem akart több vérontást.
Na de, eleget merengtem rajtuk. Mindketten nagy hatalommal bírtak és egyéni módszerekkel bár, de igyekeztek egymás között elintézni ezt a vitát. Igaz, ami igaz, Thor lépései nekem is jobban tetszettek. Pont azért érkeztem én is Midgardba, mert túl sok sebesült lélek özönlött felénk. De ez a háború, akkor sem számított nekem egyedinek. Háborúk vagy halálozások mindig is lesznek. Más világokban is dúltak eközben más csaták, más népek is ontották egymás vérét. Még Midgardban is több ütközetről tudomásunk volt, amik eközben zajlottak. Csak akik világuralomra akartak törni és lemészárolni mindenkit, azokkal el kellett beszélgetnünk. Miket is beszélek! Hisz eddig még erre nem is volt példa, hogy megszólítottunk volna így valakit. De akkor tényleg komolyan kell vennem a feladatom.
Loki vezette a seregét ide, ő kezdte el halomra gyilkoltatni az embereket is. Rizikós gondolataim támadtak. Ha Lokit magammal viszem, akkor a sereg vezető nélkül marad és tovább rombol, s akkor már tényleg ész és cél nélkül. Lokinak biztosan volt valamilyen terve ezzel, bár mit sem számított neki pár száz ember halála, hisz még ott volt az egész Föld, amit az irányítása alá vonhatott. Szóval furcsa feltételezés volt ez, hogy keresnem kellett volna gyorsan egy másik erőt, aki még Loki háta mögött állhat és előnyére válik, hogy Lokit itt a földi hatalomhoz juttassa. Istenek… bárcsak megállhatnánk egy percre, hogy rájöhessek mitévő is legyek…
-          Mégis hogy gondoltad azt, hogy lezárni? – préselte össze a szemeit Thor.
-          Csupán arra gondoltam, hogy visszavonhatom a Chitaurit, hogyha még ezt az egy halandó életet megkapom. Feláldoznád az ügy érdekében? – suttogta halkan Loki, s pár lépéssel már közelebb is került Thorhoz. Mélyen a szemeibe nézett, tartotta vele a szemkontaktust, de a szőkén már látszott, hogy összezavarodott.
-          Miben mesterkedsz? – esett neki újból és mellkason bökte az egyik ujjával.
-          Ahogy mondtam, abbahagyom a harcot, hogyha enyém a lány. – s egyik karját színpadiasan ki is nyújtotta felém. Mintha táncba hívna. De én még nem döntöttem el, hogy egyáltalán akarok –e táncolni. Thor közben próbálta keresni Loki szavaiban a cselt.
Rossz előérzetem támadt. Olyan amikor minden nyugodt Nilfheimben, amikor csak beszélgetünk Adr-al, csak ketten vagyunk. Nem látok lelket közeledni a szemeimmel, nem várunk senkire. Tudom, hogy meddig tart a beszélgetés, mikor fogom újra nyitni a kaput. És ami sosem fordult elő : hogy váratlanul érkezzen valaki, aki miatt félbe marad a beszélgetés. Mert az lehetetlenség. Túl jó megérzéseim, szemeim vannak látni az érkezőket. Hisz ezért vagyok ott. És most ugyanez történt. Hárman ott állunk, s talán pont így van jól. Ezért küldtek ide, hogy velük beszéljek. És egyszer csak történik valami, jön valaki, akinek nem szabadna..
Gondolatom végére alig értem, amikor Loki hátulról megragadott és a torkomnak feszítette a jogart. 


Harmadik rész - Találkozás Lokival

Úgy tűnt elesett és a sisakja pár méterre tőle a földön hevert. S ahogy lassan próbált lábra állni, észrevettem rajta a kisebb zúzódásokat is. Egyik kezével fogta a derekát, úgy haladt lassan előre. Egyenlőre még nem vett észre, nagyon el volt azzal foglalva, hogy összeszedje magát. Gondoltam megkérdem tőle, hogy hol találhatok itt egy mikrofont és erősítőket… Najó nem.. csak viccelek.
-          Hát, veled meg mi történt? – pislogtam rá. Csak pár méterre volt tőlem, de nem igazán akart észrevenni. Más esetben elküldtem volna az ispotályba – Niflheimet nem mondok, mert nem voltak azért halálosak a sebei, mozogni is tudott… aztán észrevettem rajta a zöld palástot is…és a mellvértet. Sírni lett volna kedvem : egy újabb félisten! –
Aztán már nem tudtam eldönteni, hogy örömömben vagy bánatomban sírjak –e. A félistenekkel könnyebben szót tudtunk érteni – legalábbis eddig én azt hittem, bár a Thorral való thalálkozás kissé megzavarta eme ismereteim – bár jó kérdés volt, hogy vajon azokkal is, akik háborúra szomjaztak?
Jelenlétemre és a kérdésemre, ő is elég kérdőn nézett le rám.  Lassan kiegyenesedett, csak az egyik lábát húzta még maga után.
-          Ó várj, kitalálom. Épp egy szép repülő mocival vezetted harcba a Skrull csapatot, amikor váratlanul kifogyott a benzin. – töprengtem, de egyre nagyobb kérdőjel rajzolódott ki az arcán. Valószinűleg arra gyanakodhatott, hogy nagyon beütötte a fejét az eséskor és én csak a képzelet szüleménye vagyok. Már a szemeit és lecsukta és egyik kezének két ujjával közrefogta az orrát, úgy préselte össze a szemeit, majd újra nagyra nyitotta őket. És még mindig engem látott. – Tudom-tudom, szerintem is hihetetlen, hogy itt vagyok. – legyintettem rá.
-          Mit akarsz? – rivallt hirtelen rám. Olyan váratlanul ért,hogy még én is meglepődtem rajta és a szívemhez kaptam az egyik kezemmel. Kezében már ott volt a jogara, nagy kék kő ragyogott benne. Gondolom azzal szokott lecsapni.
-          Csak meg akartam kérdezni, hogy jól vagy –e. A küldetésem célja a szónoklat. – húztam ki magam és mint mi sem természetesebb felemelt orral elhaladtam mellette.
-          Velem te ne viccelődj! – dörrent a hangja a hátam mögött, így megálltam. – Egy szál hálóingben? – morcos lettem a szavaira. Kezdtem újfent haragudni az istenekre. Elhiszem, hogy nehéz az ilyen fajta küldetéshez megfelelő szerelést találni, no meg fent nem is viselünk ruhát, így aszerint sem öltöztethetnek fel. De azért az tényleg túlzás, hogy egy darab fehér leplet borítanak rám, s ennyi erővel meztelenül is flangálhatnék. De  - nyugtattam le önmagam – már nem sokáig maradok ebben a világban, így felesleges több gondolatot erre fecsérelni. Mindjárt elintézem a dolgokat. S még magam sem tudhattam előre, hogy mennyire jó volt a megérzésem.
Lehunytam a szemeim, majd peckesen folytattam a vonulásom a félkör alakú terasz felé. A legfelső szint, ugye maga a torony volt, így körbe voltunk véve hatalmas üveg ablakokkal. Ja és persze szemmel követhettük a kinti eseményeket, a kint levők meg minket. Még mindig folytatódott a harc odakint, de érdekes módon így is zseniálisan hallottuk egymás hangját. Persze, nekem kifinomult érzékszerveim voltak, így épp a szisszenést is. És ő felszisszent. Gondozó lévén nem fordíthattam neki hátat.
-          Te tényleg megsérültél.  – állapítottam meg.
-          Csodálkozol? – dülledtek ki a szemei. Most nem tudom,hogy a fájdalomtól –e vagy mert akkora hülyeséget mondtam. – Egy nyíl robbant fel a kezeimben, majd egy őrült némber jött nekem a robogójával.
-          Szegény te. Hozok rá alkoholt és gézt. – újra rám meredt nagy kék szemeivel, de ahogy ült a lépcsőn fáradtan, egyik kezében még mindig a jogarát szorongatta. Pillanatok alatt visszatértem hozzá és elkezdtem fertőtleníteni a sebét. Még mindig olyan őszinte csodálkozással nézett rám, hogy elkezdtem kuncogni.
-          Mondd csak,miért vagy te itt? Starknak dolgozol? – éreztem, hogy a helyzet annyira hihetetlen mindkettőnk számára.. nemet intettem a fejemmel. – Akkor?
-          Már mondtam. – szorítottam még rá a sebre egy adag zsebkendőt, majd lassan elkezdtem befáslizni a lábát. – Hírnök vagyok. Átadom a hírt aztán leugrok innen vagy valaki még kioltja az életem, és vége.
-          Én szívesen kioltom az életed akár azonnal, ha azt szeretnéd. – villant fel a mosoly az arcán. Olyan kis gonosz és őszinte. Biztosra vettem,hogy tényleg megtenné.
-          Nem Loki. Lépésenként kell haladnunk. – mondtam én  is komolyan. - Előbb jön a szónoklat.
Aztán amint kiejtettem a számon a nevét, mintha valami megváltozott volna köztünk. Hirtelen a kezemhez kapott, ami a lábán simította végig a kötést és közelebb hajolt hozzám. Láttam a szemeiben, hogy valamit megsejtett.
-          Felesleges volt nekem segítened. Tisztában vagy a képességeimmel, egy mozdulattal meg tudom gyógyítani a sebeimet.
-          Amíg a Földön vagy, nem erre figyelsz elsősorban. – feleltem.
-          Engem te ne oktass ki! – dörrent a hangja. Az arckifejezése már kezdett megijeszteni. Láttam a szemeiben, hogy ő tényleg semmitől sem riad vissza. Még az én jelenlétem sem számít neki semmit, el fogja érni a célját.

Már csak azt vettem észre, hogy mindketten egymással szemben állunk és nekem szegezi a jogarát is. Aztán egy csattanás…és a másik kőbunkó félisten megint ledöntött a lábaimról. Hát hogy fogok én így szónokolni, hogyha addig össze-visszatörnek?

Második fejezet - Célpont bemérve

Óvatos léptekkel kikászálódtam a szökőkútból, s kezdtem lassan felismerni a helyzetemet. A ruhám fehér volt, csuromvizes, átlátszó.
-          Ez kínos. – morogtam magam elé, majd karjaimat gyorsan összefontam magamon. Aztán ugyanolyan gyorsasággal leeresztettem őket magam elé. Felnéztem az égre.
-          Egy kis friss szellő most jólesne. – mosolyogtam is hozzá, hátha. De nem akartak azon nyomban segíteni nekem. Ebben a helyzetben természetesen Adr-ra nem számíthattam, hisz volt neki elég dolga odafent… vagy odalent. Igazán magam sem tudtam, hogy jelen esetben hol van az a bizonyos fent és lent. Reméltem, hogy az istenek azért szemmel követik a Midgardban folyó küzdelmet, így engem is érzékelnek és segíteni fognak küldetésemben. Egyre nevetségesebbnek tartottam már az egész helyzetet – ahogy nagy iramban szedtem előre a lábaim, s füleltem merre folyik a küzdelem – hogy pont engem küldtek ide, hogy szónokoljak, s aztán még azzal is rásegítettek a megfelelő belépőmre, hogy női alakban jelentem meg. Egy gyenge női alakban. Mikor én tárgyilagos voltam és kemény, közönyös s nem szerettem többször elismételni a lényeget. Egy nő valószínűleg az érzelmeikre hatna – a férfiaknak pedig a szemeire, hisz a vizes ruha alatt a melleim még inkább nyilvánvalóak voltak – és lágyan közölni velük a hírt, megértően, kedvesen, átérezve a helyzetüket… egyre morcosabb kezdtem lenni. Kezdtem gyanakodni , hogy az istenek direkt helyezték a lelkem női alakba. ( Félreértés ne essék, Niflheimben mi nem voltunk női vagy férfi alakban, ahogy mondtam materiálisan nem is voltunk jelen. Mi csak lelkek voltunk. )
Szerencsére a harc nem volt annyira közel, így volt időm arra, hogy kicsit megszárítkozzak a levegőn. Közben szemügyre vettem a romokat, a leégett autobuszokat, gépjárműveket, a házak törmelékeivel teleszórt utcákat. Egyre lassabban haladtam, elkezdtem felfogni az emberi test gyengeségét is. Hogy a nap a fejemet sütötte s egyre melegem lett, hogy a kövek felhorzsolták a talpamat is. Megint megerősítettek abban, hogy nem nekem való ez a hely és mielőbb el kell valakinek mondanom a szónoklatom, majd rávenni hogy lelőjenek, és már otthon is lehetek. Aztán befordultam a következő utcára és rájöttem,hogyan orvosolhatnám a problémáim. Az üzletek kirakatai végig be voltak törve, így csak annyit kellett tennem, hogy odalopakodok és kiveszek egy lábbelit. A lopakodás azért volt fontos, mert rengeteg üvegszilánk hevert szerteszét és mégsem  akartam az emberi testem teljesen lerongálni. Egy burgundi színű bakancsot máris kiemeltem, majd beleerőltettem a lábaim. Szinte dicsőségesen húztam ki magam, s el is ismertem magamban: haladok. Így gyorsabban tudtam már előre trappolni is. Majd a következő utcában megláttam egy félpillanatra a hatalmas fémszörny farkát. Akkora rombolást, pusztítást, de egyben hangzavart is okozott, hogy az nem igaz. Külső szemlélőnek bizonyára elég mókás – avagy őrült – hatást kelthettem,  hiszen megálltam az utca végén csípőre tett kezekkel,összevont szemöldökkel és néztem a szörny után. Mint egy diliházból szabadult nő – fehér ruhám néhol megsérült, pár szakadás volt az alján, hogy a porról, koszról ne is beszéljünk, szóval mint valami koszos hálóing – aki mérges,mert a kedvenc háziállata nem hallgat rá. Gyorsan az „állat” után trappoltam. Most már nem izgattak annyira a hulló törmelékek, vagy kigyulladt kocsik, fürgén szlalomoztam közöttük, mindkét kezemmel oldalt megragadva a ruhámat is, hogy ne teljesen szaggassam le magamról, s ne is akadályozzon a futásban. Persze sokkal lassabban haladtam, mint a romboló, de olyan hatalmas volt, és hangos, hogy nem is tudtam eltéveszteni az útvonalát. Fejem felett lassan előtűntek a repülőjárművek is : a chitauri katonái. Lélekkel nem rendelkeztek, csak gyilkoló gépezetek voltak, így velük még fent nem találkoztam, csak hallottam róluk, hogy egy-két évszázadonként betörnek egyes világokba, s rombolást visznek véghez. Nehezen rajzolódott ki előttem : mégis kivel kellene beszélnem. Kinek szónokoljak? Ha a Chitaurinak nem, és valószinűleg ennek a hatalmas szörnynek sem, akkor maradnak még az emberek. De mivel ők itt a gyengébbik csapat ezért gondolom ők is békét akarnak és be akarják fejezni a küzdelmet, így nekik felesleges lenne előadnom a mondandóm. Aztán eszembe jutott, hogy a hírek szerint pár félisten is itt van Midgardban… szóval maradtak ők, mint megfelelő hallgatóság.
Nemsokára már kissé sajnáltam, hogy jelen esetben nem rendelkezek, valamilyen isteni erővel, varázs tudománnyal. Olyan lassan haladtam és emberi testem hamar kifáradt, nem beszélve az állandó porról, lezuhanó törmelékekről. Futottam, majd megálltam kifújni magam, köhögtem, erőt gyűjtöttem és így folytattam tovább. Már csak abban reménykedtem, hogy a niflheimi képességeim nem vették el az istenek, ha már plusz képességekkel nem ajándékoztak meg. „ Kaptál egy emberi testet, örülj neki!” Hiphip….hurrá. Az épületek közt szaladgálva azért figyelmes lettem arra, hogy valaki volt olyan leleményes, hogy megnyisson egy kaput, hogy a Chitauri ide betörhessen, s az a kapu történetesen az egyik legnagyobb épület fölött tátongott. Az toronyhoz közeli épületek tetejéről pár kisebb harcos próbálta kivédeni a katonák támadásait. Fegyverekkel lőttek rájuk, íjakkal szedték le őket a motorjukról…
-          Talán egy motor kellene nekem.. – bámultam fel a magasba, eltűnődve azon, hogyha magasabban vagyok, akkor többen rám figyelnek és nem fáradnak el a lábaim se. Így a torony előtt szemlélődtem egy darabig, hallva az emberek kiáltozását, félelemmel teli sikolyait, elmerülve a gondolataimban… majd váratlanul valaki oldalról nekem ütközött.
Az ütközés következtében a földön terültem el, s feljajdultam. A kis emberi testem, a hátam, a bordáim … ÉS A KÖNYÖKÖM! Valahogy nem így terveztem az első kapcsolatfelvételt a Földön. Bár igaz, ami igaz : a földön voltunk mindketten.
Az illető szó szerint a nyakamba lihegett, hosszú szőke haját az arcomba nyomta, én meg alig bírtam levegőt kapni alatta. Lassan kezeimmel kezdtem letolni magamról, majd a lábaimmal is rásegítettem. Gondolom elfáradt a nagy harcban és gondolta, majd rajtam megpihen. De ez egy elég rossz gondolat volt. Fejemet már visszahajtottam a betonra és vártam, hogy csak észreveszi magát. Nemsokára – órák kérdése volt – így is lett. Karjait megtámasztotta két oldalamon, úgy lesett le rám. Borotvát régen látott férfias arca kipirult a melegben, hosszú szőke – jobban megnéztem, inkább már szőkés-barna – haja zord hullámokban hullott alá. Felül is páncélt viselt és szerintem alul is, mert még bakancsban is nehezemre esett a rugdosás. Oh és nagy piros palást volt rajta. Ó Thor… te BoThor.
Kezdett szórakoztatni már a gondolat is, hogy jelen esetben szórakoztathatom magam. Amit fent nem értenének meg, az itt a többieket vagy nem érdekli, vagy ugyanúgy szórakoztatja. Ugye így van…? Merengtem még egy csöppet mosolyogva, míg Thor bambán pislogott le rám, majd lassan felállt és engem is  felsegített.
-          Nagyon bátor vagy, hogy itt sétálgatsz a legnagyobb harc közepén. – teremtett le. – Vagy épp bolond! – mordult már hangosabban és mérgesebben. Gondolom ez szokása volt,hogy a nagy monológjai végén, még odacsapjon valamit, mire a másik megijed és elfut, vagy eleve komolyan veszi őkelmét. Szóval ennél a résznél kellett volna eliszkolnom. – Menj haza. – ragadta meg gyorsan a két vállamat, majd penderített rajtam egyet és tolni kezdett előre. Igazi modortalan fickó volt.
-          Nem megyek sehova, mikor pont megérkeztem a célhoz. – jelentettem ki olyan nyugodt hangon, hogy a szava is elakadt. Nagy szemeket meresztett rám és újra tolatásba kezdett.
-          Csak egy őrült ember képes ilyesmikre, és harcos biztosan nem vagy. Fogadd el, hogy itt nem segíthetsz és menj szépen haza.
-          Ki mondta, hogy segíteni jöttem? – morfondíroztam hangosan.
-          Na látod, akkor meg minek jöttél? Semmi keresnivalód itt. Buta liba.  – nyomatékosította a szavait megint. Kezdett felcukkolni. Végre megérkeztem a tett helyszinére és megfelelő talapzatot kerestem ahhoz, hogy előadjam magam, erre meg feltartóztat.
-          Nevetséges vagy. – cöccintettem. Szerintem a szemei újra felakadtak,s azt hitte, hogy teljesen megháborodtam, így már szavakat sem pocsékolt rám. Gyorsan odébb terelt, egy volt kávézó terasza alá, majd folytatta a harcot a gépekkel. Így legalább hagyott arra időt, hogy hátat fordítsak neki, majd újra a torony felé siessek. Láttam, hogy felette tátong a lyuk és éreztem, hogy most minden figyelem ide összpontosul, így besiettem az épületbe. Majd a liftbe szálltam. Gyorsan megnyomtam a legfelső emelet gombját, majd a karjaimat összefontam magam előtt és élveztem a felemelkedésemet. Kissé abszurd látványt nyújthattam így a kint harcoló katonáknak. A szembe levő épületről egy pasi nyilakat lőtt rájuk, amik felrobbantották a repülő gépezeteket, a másik oldalon egy hegyomlásnyi zöld lény mászott fel gorillaként az épületre, leszaggatva az ablakpárkányokat és agyonzúzva a chitauri katonákat. „Na bezzeg rá nem szólt ez a piros palástos szépszál legény.” Aztán volt még egy fekete bőr ruhás nő is, aki ellopott egy repülő mocit, így a magasból száguldott a katonák után és lőtte le őket pisztolyával. Végülis már elbizonytalanodtam, hogy melyikünk nyújthatott viccesebb, vagy abszurdabb látványt. Ők ahogy harcoltak a katonák ellen, vagy én aki halálos nyugalommal emelkedett felfelé az üveglifttel. Aztán a lift csilingelt, s meg is állt a legfelső emeleten. Az ajtó kinyílt előttem. Ruhámat lassan lesimítottam magamon és megigazgattam. Így tettem a hajammal is, majd lassan lesétáltam a pár foknyi lépcsőn, egyenesen a nagy előtérbe. Vettem egy nagy lélegzetet s kezdtem bizseregni a szónoklat iránt. Végülis nem is olyan rossz ez, hogy épp engem küldtek el Midgardba. Legalább világot látok, szórakoztatom magam, félistenekkel is ismerkedek… sőt idejövetelem csúcspontja, hogy még a hangom is hallathatom, tarthatok egy nagyszerű beszédet.

Aztán rájöttem, hogy nem vagyok ám egyedül itt a legfelső emeleten. Valaki ugyancsak feljöhetett ide beszédet tartani.

Első fejezet - Indulás

Mi nem teremtünk,mi temetünk. Végső nyughely, bolyongás vár itt rád. Nagyon mélyen és mégis a legmagasabban, a világ tetején. A nap minden percében várjuk a nyugodni térőket, a szüntelenül álmosakat, a sebzetteket, hősöket és bukottakat, győzteseket, veszteseket, királyokat, szolgákat…várunk téged is. Hogyha eljön a vég a számodra, amikor még a barátok a kezed szorítják, mi már a kapunkat nyitjuk, s végső vánkost készítünk neked idefent…

<<Niflheim>>

-          Odafent szüntelenül folyik a harc. – jegyeztem meg kelletlenül.
-          Nem győzöm csodálkozni a tisztánlátásodon. – állt mellettem, legkedvesebb „vánkoskészítőm”.
-          Így megint sokan fognak jönni.
-          És tisztában vagy a tér és az idő végtelenségével is. – a karjait összefonta a dereka mögött. Kihúzta magát, mintha így többet láthatna az alant dúló csatából. A köd gyengéden körülölelt minket, az érkezők akár a kaput is eltéveszthették volna, hogyha nem várjuk őket. Csak bolyonganának, falba vernék a fejüket.. Ezen kellemetlen gondolatra most is felfelé íveltek az ajkaim. Pedig már régi vicc volt ez. Olyan több évszázados. Volt egy idő, amikor aláhullottak az ide érkezők, de azt sem tekintettük a legmegfelelőbb módnak, ezért tereltünk minden lelket a kapu elé. És a falakról még nem is beszéltem. Aki átlépett a kapun, az már ismerősként fogadta a ködöt. Egyszerűen az otthonává vált és már ráérzett arra, hogy merre kell haladni,hova kell lépnie … és már nem félt. Akik nem tudtak a haláluk gondolatával megbarátkozni,azok be sem juthattak. Adr szerint tanítanunk kellene az ilyen érkezőket, megnyugtatni őket. Persze, örülj neki, hogy megérkeztél a végső állomásra. Ha azt hitted, hogy amikor örök álomba merültél, meghaltál és a szenvedéseid véget értek… hogy mindaz jelentette a véget, akkor nagyon meglepődhetsz, hogy nem. Persze, a legtöbb harcos erre fel volt készülve, vagyis azt hiszem mindannyian. De ilyenek ám az élők. Hiába tudják,hogy vár még rájuk valami, amikor megérkeznek arra a helyre akkor hirtelen bekattannak.
-          Hogy mondhatsz ilyet. – szólalt meg mellettem Adr. Nem tekintett rám, csak fagyosan meredt előre. Ámbár itt jéghideg volt, másképp nem is tekinthetett volna. De ez most másmilyen volt. Olyan alkalmak egyike, amikor megfedett. Ha megmozdult volna, s valamilyen mozdulattal is jelzett volna nekem, akkor biztosan az orromra koppintott volna. – Fiatal vagy még. – tette még hozzá, amitől tudta, hogy képes vagyok pillanatok alatt felhúzni magam.
-          Egy kortalan világban? – csettintettem a nyelvemmel is becsmérlően. Nem vágott vissza semmit.

Azt szokták mondani,hogy a bajt előre látni lehet. Hogy valami változni fog. Nehezemre esne ezt hinni. Évszázadok telnek el idebent, s odafent is. A sors szomorú fintora az – ha szabad így kifejeznem magam – hogyha az összes világ elpusztulna, mi akkor is itt lennénk és őriznénk a kaput, s révednénk a ködön túlra. Lehet akkor már nem látnánk vagy hallanánk semmit, de bizonyosan itt lennénk. Adr szavai máris az elmémbe tódultak : ha minden világ, összes élőlénye elpusztulna, akkor mi megfulladnánk a ködtől.
De lehetséges ez? Megráztam a fejem. Amúgy sem következhet be ilyen vég, hiszen emberek mindig születnek, növekednek, küzdenek az élettel, hogy mi tárt karokkal fogadjuk őket. S amikor átlépnek ezen a kapun – kis iróniával a mennyek kapujához hasonlíthatnám, a midgardiak hite szerint is létezik ez a kapu, belülről lágy muzsika szól, fehér ruhába öltözött virgonc angyalkák, kipirult arccal, lanttal a kezükben, mosolyogva várják a jöttük… majd bent rájuk is hófehér talpig érő ruhát húznak – akkor mi bevezetjük őket az örök nyugalomba, a ködbe. S csodálkozva tekintenek önmagukra, testük elhalványul és összefonódik ezzel a szürkés-fehéres habbal. Értitek miről beszélek?
A napok teltek, változatlan napok s én örültem ennek. Adr-al folytattuk a diskurzust  a világok sorsáról, a ködről, a csatákról, majd tényleg bekövetkezett a változás. A látásom gyengülni kezdett. Nagy feladat volt rám bízva : én láttam csak mennyien érkeznek pontosan, hogy betegek voltak, sérültek, csatában estek –e el és mennyi idősen.  Adr szerint a köd lett sűrűbb, hisz előre jelezte a gyakori csatákat és ha túl sokszor van túl nagy létszámú csata.. akkor sokan fognak elesni. Kuncogtam volna magamban gyenge szóviccemen, de a helyzet túl komoly volt ehhez. Adr már megjegyezte : ide nem illő lennék az istenek szerint, hogyha mindannyian ismernék a gondolataim. Hiszen mi nyugtattunk, vigasztaltunk, átöleltünk, befogadtunk… de nem szórakoztattunk. Szemernyit sem.
-        Lehetnél te a hírnök. – köhécselte. Már nem tudtam én sem,hogy ezt amiatt teszi, mert ő is érzi az érzékei romlását vagy mert ezt most nem merte konkrétan elém tárni. Olyan burkolt üzenetnek szánta.
-        Mégis miféle hírnök? – váratlanul felé fordultam, mire ő is letekintett rám. Ilyen sem fordult még elő velünk,hogy egyikünk sem figyelte az újonnan érkezőket. – Gyógyító, tanító…? – csattantak a szavaim a gomolygásban. Olyan szürkék voltunk mi is mindketten,mint a köd maga. Testtelenek, s mégis láttuk egymást. Úgy,mintha valaki nem teljesen vakulna meg. mintha még homályosan látná maga előtt az emberi alakot, még körvonalazódna előtte s látná ahogy mozog. Inkább,mintha egy hőérzékelős gépfegyvert tartanál a kezedben. Adr ismerte a gondolataimat.
-          Tudod, hogy mennék én helyetted, de fogadnom kell az érkezőket. Egyre többen fognak jönni.
-          De ha többen fognak jönni,akkor  még inkább szükséged lesz rám. – erősködtem.
-          A te érzékeidre most nagyobb szükség van odalent. Beszélj velük.

<<  Hvergelmir >>

Adr szinte a kútba lökött. A 10 nagy folyónk ered innen és mivel ki a kapun túlra nem mehettem – mondhatnánk csak befelé nyílik – ezért a távozásom és odajutásom reményeink szerint csak a kúton keresztül volt megoldható. Fohászkodtam az istenekhez, hogy erősen tartják a kezükben a lelkem és a jó folyóra bízzanak. Elképzelésem sem volt arról,hogy amikor feljutok ott milyen alakban jelenek majd meg és pontosan mennyi időt töltök majd odalent. A legvégső kérdés pedig az,hogy hogy jutok majd vissza Niflheimbe. Ha más megoldás nem marad, akkor kioltom az életem…
Nem voltam materiális, így nehezen tudnám megfogalmazni nektek a lefelé vezető utam. Sem emberi testem nem volt, még egy kőhöz vagy falevélhez  sem tudnám hasonlítani magam. Nem éreztem a hullámokat, hogy a víz hozzámérne. Inkább lehunytam a szemeim és vártam, hogy mikor érkezhetek majd meg. Ráfeküdtem a hullámokra és így is érkeztem meg Midgardba.

<<Midgard>>


Az elmúlt évszázadok alatt annyi mindent tanultam meg a világok népeitől. Szórakoztattak is, izgattak is, de egyben közömbös is voltam a dolgaikra, hiszen mégis az alapvető énem az nem emberi volt és nem is isteni. Nem éreztük át a napi 24órát, a munkát, a sportokat vagy a pénz értékét, mint a Föld lakói. De nem is volt isteni erőnk, vagy fegyvereink, pajzsunk. Nem kellett védekeznünk sem más népek térhódításai miatt, nem féltünk senkitől. A halál nekem pedig végülis csak azt jelentette, hogy visszamehetek oda,ahonnan származom.
Mégis oly szórakoztató volt őket látni és annyira változatos életformák voltak, hogy kezdtem megbékélni a gondolattal, hogy le kellett jönnöm hozzájuk. Bíztam benne, hogy testi alkatom, felépítésem majd szimpatikus lesz számukra és egyben fenyegető, utasító is. Hogy nem fognak kételkedni abban, hogy komolyan gondolom amit mondok..  A víz felszínén ringatóztam csukott szemekkel s arra lettem elsőképp figyelmes, hogy kellemes melegség cirógatja az arcomat. A Nap volt az. Amint kinyitottam a szemeimet, máris vissza akartam zárni őket, majd lassan résnyire nyitni, hogy gyönyörködhessek a fénysugárban… végül egyik kezemet az arcom elé tartottam, úgy kukucskáltam ki rá. Másik kezemmel lassan oldalra tapogatóztam, majd amikor éreztem a biztonságos, kemény követ magam alatt, akkor megtámasztottam magam és lassan felültem. Így már könnyebb volt szemügyre venni a világot magam körül.

Egy szökőkútban ücsörögtem. Lassan végigtapogattam a kezeimmel a lábszáraimon, majd hosszan fürkésztem a kinyújtott karjaimat is. Olyan vékonyak voltak és barnák, üdék, élettel telik.. Szinte már az is boldogságot és szórakozást okozott, hogy újabb és újabb szavakkal fejezzem ki a végtagjaim küllemét. Nem sok kellett hozzá, hogy felismerjem : egy hófehér ruha van rajtam. A víz miatt eléggé felcsúszott a combjaimhoz, s szétterült körülöttem a víz felszínén. Csodálattal töltött el ez is… majd a vállaimra leomló hajam… barna, hullámos hajam. Így azt kezdtem el fogdosni, megmarkolni mindkét kezemmel, dörzsölgetni az ujjaim között. Aztán kihúztam magam és a szemeim lehunyva, a nap felé fordítottam az arcomat. Élveztem ahogy a meleg, élettel teli fénysugarak csókolják az arcom, s közben még kezemmel hátrasimítottam  a hajamat, majd összefogtam az összes hajam és ujjaim játékával lassan csavargatni kezdtem. Amikor tüdőm már teljesen megtelt oxigénnel, mosolyogva kinyitottam a szemeimet, s pillantásom hirtelen leesett…újfent magamra. S a szám elé kaptam a kezeimet. Női alakot öltöttem.